1.Fejezet : Zoey Születésnapja

1.Fejezet

Zoey Születésnapja

Nem én vagyok a legkülönlegesebb gyerek a kis városkánkban Hell-ben. Viszont nekem van egyedül vörös frizurám. A hó mindig befedi a városunkat, és így olyan, mintha mindig karácsony lenne. A város három zónára esik, mi a kettesben lakunk a nevelő szüleimmel. Az egyes a külváros, ahol az üzletek, és intézmények vannak. A kettes az egy nagyobb lakónegyed. A hármas pedig a már bezárt szénbánya. Sokak szerint a tűz még most is ég odalent. Ezért nevezték el a helyet Hell-nek (Pokolnak).
Persze ez csak egy babona. A bánya pénz hiánya miatt zárt be hat évvel ezelőtt. A városban csupa jó emberek élnek, és sosem történik semmi tragédia. Bár, előző évben egy nagy baleset volt a Leonardo Street-en, de az is csak egy összekoccanás volt öt autó között.

A mai nap különleges, mert a három legjobb barátommal megyek, megünnepli Zoey születésnapját. Zoey egy átlagos, hosszú barna hajú lány volt. Mindig minden vizsgára előre tanult, minden házit mindig megcsinált és benne volt minden klubban. De ma tizenhat éves lesz.
Megbeszéltük közösen, hogy a közeli Space plázában fogjuk megtartani az ünnepséget, amíg a szülei felkészülnek otthon a meglepetés bulira. Így csak három órát kellett együtt lógnunk, és húznunk az időt, amíg haza nem kell majd kísérnünk Zoeyt.
Így hát elindultam, és útközben a buszra várva összefutottam Eddy-vel. Eddy egy kicsit sem jóképű, megtermett férfi volt. Inkább egy elhízott, pattanásos otthonülős srác. A szíve viszont nagy volt, és mindig kedves volt mindenkihez.
- Jaj, de örülök, hogy összefutunk. Te mit vettél Zoey-nak? – kérdezte Eddy. A mély hangjára mindenki figyelmes lett a buszmegállóban.
- A nyakláncot, amit múltkor nézegetett a Ginger Shop-ban. – válaszoltam, mire Eddy nagyot kacagott. Szúrós szemekkel néztem a szemeibe.
- Én a kedvenc csokoládéját vettem meg. Azt hiszem, hogy te nyertél ajándék terén. Szerinted David eljön? – David volt Zoey volt barátja. Maga Zoey mutatta be nekünk, és azóta őt is mindig elhívjuk mindenhova. Egy igazi örült, de mindig megtud minket nevettetni. Ettől függetlenül Zoey-val előző évben szakítottak, és azóta szinte egymáshoz sem szólnak.

Megérkezett a busz. Felszálltunk rá, majd egy kis idő múlva már ott is voltunk a Space pláza előtt. Leszállva Zoey várt minket. Nagy ölelést adott, majd elindultunk a plázába.

- Szóval David nem jött még el? – kérdezte Eddy, mire Zoey elvörösödött.
- Nem, és nem is érdekel. Ez az én napom. Ha el akar jönni akkor majd itt lesz. – mondta mire mögöttünk megszólal egy hang:
- Azt hitted nem jönnék el erre az eszméletlen bulira? – David volt az. Zoey köszönt neki, de ügyet sem vetett rá.
- Azért akkor buli még nem lesz. Haha. – Eddy majdnem elszólta magát, de nem kellet, mert Zoey-t sosem lehetett átverni. Főleg nem ilyen alapvető titkolózással.
- Nem kell megjátszani, tudom, hogy anyuék már készítik a meglepetés bulimat. – Ledermedtünk Eddy-vel. David meg csak jót röhögött.
- Nos, akkor mit fogunk csinálni? – Megfordultam David felé, amikor is megláttam a háta mögött valamilyen embernek tűnő lényt bemászni a szellőzőbe. Hirtelen nagyon hidegnek éreztem a levegőt.
- Pfú… ti is érzitek ezt a hideget? – kérdeztem.
- Miről beszélsz? Ez a világ egyik leghidegebb városa! – Mondta nekem David. – Na itt az ideje, hogy szórakozzunk.

Beültünk a játékterembe, majd onnan felmentünk egy gyorsétterembe hamburgerezni.
- Nos, és átadnám az ajándékodat Zoey. – David előhúzta az ajándékdobozát, mire Eddy és én majd lefolytunk a székünkről. Főleg miután kinyitotta a dobozt, és kivette azt a nyakláncot, amit én is vettem Zoey-nak.  
- Aszta! Pont ezt a nyakláncot néztem ki magamnak. Köszönöm David. – Zoey örömében Davidnek egy puszit nyomott az arcára. Nem tudtam mi tévő legyek, majd a hideg érzés még erősebb lett. Mozgolódást hallottam a szellőzőből. Libabőrös lett az egész testem, a hideg már csípte a bőröm. A hófehér orrom most vöröslőt, a szám kék lett. A gyorsétterem egyik pillanatban még a valóság volt, aztán szinte egy pislogásnyi idő alatt befagyott, és kéken csillogó jégverem lett.
- Nek… nekem… most mennem k.. k.. k.. kell. – Dadogtam, mire a három jó barátom meredten nézettek utánam.
Odasiettem a toalett ajtóhoz, ám amikor megfogtam a kilincset az befagyva letört. Az ajtó kinyílt magától, és egy pince tárult a szemem elé. A földön egy halott ember feküdt teljesen befagyva. A szemeit rám – rám vettette, majd egy óriási sikítás süketítette el a füleimet. Hátra léptem kettőt, amikor is valakinek a karjaiba estem.

- Jézusom! Jéghideg vagy. – egy rendőr volt az. Ez a hölgy egy rövid hajú, szőke és kék szemű nő volt. – Hívjam fel a szüleit? Kell segítség? – kérdezte.
- Nem kell asszonyom. Köszönöm szépen. Már jól vagyok. – mondtam, mire a rendőrnő ellenkezően bólogatott.
- Nem vagy jól. Olyan vagy, mint egy jégcsap. Haza viszlek. Merre laksz? – kérdezte, mire eszembe jutott, hogy ott hagytam Zoey-t és fel sem köszöntettem. De sajnos nem tudtam mit csinálni. Féltem, ezek a látomások annyira élethűek voltak. E mellet fáztam, úgy, mint ahogy még sohasem. Így bele egyeztem.

Lassan a pláza parkolójában találtam magam a rendőrnő mögött sétálva. Jobbra, balra nézve alakokat láttam mozogni. Megráztam a fejem, és közben folyamatosan karba tett kézzel próbáltam felmelegíteni a testem.
- Szóval az Albert Street-en laksz. Az nem kihalt utca? – Kérdezte beszállás után a rendőrnő. – Egyébként a nevem Marianne, Marianne Faithfull.
- Én meg Cole Ellwood vagyok. Nem, az a környék a gazdagabbak környéke – összehúzta a szemét Marianne.
- Ellwood? Tényleg ide valósi vagy? – A rendőr nőnek teljesen elmehetett az esze. A Ellwood család az egyik leghíresebb a városban, hisz a nevelőapám a kormányzó. Még kisbaba koromban vettek magukhoz.
- Peter Ellwood a város kormányzója. Az ő fia vagyok. – A rendőrnő most kiröhögött engem.
- Valószínű a hidegrázás teheti, kicsit összezavarja az elméjét. A város kormányzója Margaret Gummer. – Teljesen elképedtem. Amikor felértünk a parkolóból észre vettük, hogy hatalmas hóvihar tört ki. A kocsit szinte egyből eltakarta a hó, és alig láttunk valamit. 

A kocsi leállt teljesen, és nem ment tovább.
- Szálljunk ki és siessünk vissza a parkolóba, mert befog temetni minket a hó! – parancsolta a rendőrnő. Kinyitottam az ajtót, mire a hóvihar felkapta a testemet, és a következő, amire emlékszem, hogy egy fekete szemű, sötét frizurájú gonosz férfi nézett rám felülről, amíg én a földön az eget bámultam. A férfi hófehér bőrén sötét, és lila foltok voltak. Egy barna mellény volt rajta, ami már tiszta szakadt volt. Tekintetemben láttam, ahogy kéken csillogóan befagynak az épületek, és a hóvihar csak erősödik. A következő pillanatban teljesen elvesztettem az eszméletemet, és úgy éreztem, hogy meghalok.